Elment egy élő legenda
A következő cikk a Bajai Honpolgár 2005. októberi számában jelent meg a névadó halálának évében.
Címe: Elment egy élő legenda
Szerzője a nagybaracskai származású Dr. Szederkényi Tibor
Az idézett cikk teljes szöveghűséggel:
„Városunk és szűkebb környéke sohasem szűkölködött hírességekben, akik évszázadokon át hordozták szülőföldjük hírnevét szerte az országban és a nagyvilágban, és szerencsére ez ma sincs másként. Történelmi személyiségek, tudós orvosok, kutatók, művészek, mérnökök, kiváló városi vezetők, pedagógusok és különböző más teremtő egyéniségek alkotják e nagytiszteletű, kiváló kört. Sokuk kisugárzása máig meghatározó, közülük nem egy már életében legendává magasztosult. Baja városa és közönsége nagy tisztelettel őrzi és ápolja e kiváló emberek emlékét.
Széles az a spektrum, amely nagyjaink sokféle tevékenységét, tekervényes életútját öleli át. E széles spektrumon valahol az „alkotóművészetek” szélső sávjában foglalhat helyet Farkas József, alias ̶Sobri̵, aki talán a legbajaibb műfajban, a halászlé készítésében vált fogalommá, mondhatni legendává. Mi, bajaiak, Baja környékiek, Bajáról elszármazottak jól tudjuk, hogy micsoda fontos dolog ez! Azt is tudjuk, hogy széles e hazában másutt is készülnek jeles halételek, de meggyőződéssel valljuk és állítjuk, hogy a bajai halászlének párja nincs. E meggyőződésünk leghitelesebb értékmérője Farkas József (Sobri) a maga regénybe illő életútjával, rengeteg díjával és Magyarország Örökös Halfőző Bajnoka kitüntető címével. Mindezekre figyelemmel tehát nem lehet meglepő, hogy a „műfaj” nemrég távozott, utolérhetetlen művészét elhelyezzük a Bajai Honpolgár által állított és gondozott sajátságos „virtuális Pantheon”-ba.
Farkas József igen szegény napszámos családban született 1925. január 14-én Dávodon. A jobb megélhetés reményében a család hamarosan Nagybaracskára költözött. A beköszönő nagy gazdasági világválság árnyékában azonban helyzetük mit sem változott, és mint sokan mások, az apa a jobb megélhetés és a család megsegítésének illúziójával kivándorolt Kanadába. Nem is került többé haza - és ugyancsak, mint sokan mások -, elveszett a nagyvilágban. Itt maradt az édesanya három pici gyermekével a riasztó nyomorúságban. Ekkor azonban - mint a mesében - a legváratlanabb helyről jött a segítség! A világválság küszöbén, 1928-ban öt bajai, baracskai, és délvidéki lakos Nagybaracskán gazdasági társaságot hozott létre Mateovits Ferenc nyugalmazott csendőr őrmester irányításával, amely - világválság ide, világválság oda - életképesnek bizonyult, és a gyermekeivel egyedül maradt anyának megélhetést nyújtott. Az 1949-ig fennállt, virágzó vállalkozás abból állt, hogy megvásárolta a Ferenc-csatorna magyarországi szakaszának halászati jogát és a Mohácsi úti révátkelő melletti kis csárdát, és ez utóbbit lebontva, helyére a ma is fennálló, nagyméretű épületet emelte, amely attól kezdve beszálló vendéglőként és halászcsárdaként működött tovább. A beszálló vendéglő és csárda igen rövid idő alatt nagyhírű vendéglátóhellyé nőtte ki magát. A vendéglátás mellett kis- és nagytételű halkereskedelemmel tették a vállalkozást még gyümölcsözőbbé. Innen dobtak tehát mentőövet a csonkán maradt Farkas családnak azzal, hogy az édesanyát ̶mindenes̵-ként alkalmazták. Mit is jelentett a mindenes munkakör ott és akkor? Azt, hogy bármikor minden munkát el kellett végezni, amivel megbízták. Sejthető, hogy a pezsgő életű vendéglátó és halászati üzemben ez akár éjjel-nappali elfoglaltsággal járt. Dolgozhatott a mindenes ̶szakadásig̵. Ugyanakkor azonban létbiztonságot nyújtott, sőt azt is megengedték, hogy a három pici gyerek ott legyen mellette munka közben. Már ekkor - négyéves korában - hozzászokhatott a középső Farkas gyerek a halakkal való együttléthez és a velük való műveletekhez. Az édesanyjától gyakran elkószáló, örökösen csínytevéseken gondolkodó fiúcskát - régi, csendőr őrmesteri emlékeiből merítve - a gazda egyszerűen Sobrinak keresztelte el. Az elnevezés tartósnak bizonyult (feltehetően viselője gondoskodott is arról, hogy megmaradjon), úgyannyira, hogy ez, mint egy ̶művésznév̵ élete során végigkísérte Farkas Józsefet. Megérhette azt is, hogy e néven ismerte és kedvelte meg őt a halászléimádók világa, és társadalmi ismertsége időnként elhomályosította névbeli alteregója, az eredeti Sobri Jóska nagy, de kétes hírnevét is.
A csonka család szerény anyagi körülményei nem engedték meg, hogy a gyerek elvégezze az akkor kötelező elemi iskolai hat osztályt. Csak négyre telt és tizenegy évesen kenyérkereset után kellett néznie! Kezdetben disznópásztornak, azaz kanásznak szegődött, majd mikor elérte azt az életkort, amikor már szakmát tanulhatott, anyja sugallatára szabóinasnak állt. Nem nehéz elképzelni, hogy a mozgékony, minden hájjal megkent fiúnak ez a foglalatosság nemigen nyerte meg tetszését. Rövid időn belül búcsút mondott e nyugalmas szakmának és beállt béresnek. Több, jómódú Mohácsi-szigeti gazdánál megfordult. Ügyes, szorgalmas, vidám béreslegényke volt, akit gazdái is becsültek, és megengedték neki azt is, hogy időnként elmenjen a halászcsárdába segíteni édesanyjának a nehéz munkában. Ez nagyon hasznára vált későbbi elhelyezkedése szempontjából. Ekkor esett át a kötelező leventekiképzésen is, és büszkén hordta az ezzel járó levente- sapkát (lásd a fényképet).
Nagy szerencsével sikerült elkerülnie levente társai sorsát, akik közül a háború vége felé sokakat
nyugatra hurcoltak.
A II. világháború kitörését megelőző egy-két évben olyan nagyfokú gazdasági fejlődést ért el a nagybaracskai halászati vállalkozás, hogy új munkaerők felvétele vált szükségessé. Így az ifjú Sobri is állandó alkalmazásba került, és igazán beletanulhatott a ̶halszakmába̵. Ma már elképzelhetetlen, de akkora halbőség volt abban az időben a Ferenc-csatornán és a hozzá tartozó holtágakban, hogy még sózott hordós halat, szárított csukát és süllőt is készítettek és szállítottak Németországba a hadsereg számára, de a hazai nagybani piacokra és a halcsarnokok számára is szállítottak saját tulajdonú, speciális tartálykocsikkal. Volt tehát munka bőven barátunk számára is, aki valójában ekkor alapozta meg jövőjét a halfőzés tudományában. Szorgalmával, ügyességével, különleges kapcsolatteremtő képességévei, sajátos egyéni humorával sok barátot szerzett, és elnyerte a nagyhatalmú főnök, Mateovits Ferenc rokonszenvét is, aki segítette az ifjú legénykét a halászléfőzés minden csínjának-bínjának elsajátításában.
A II. világháború nem múlt el nyomtalanul a halászati vállalkozáson sem. A gazdasági társaság több tagja elhalálozott, a piac romokban hevert, vásárlóerő és fizetőképes kereslet hiányában a haleladás pangott, és a csárda is csak italmérőként vegetált. Ismét nagy lett a szegénység Sobriéknál is, ami azzal járt, hogy fel kellett adni az addigi pozíciót, amikor Farkas József 1946-ban megnősült. Két nincstelen egybekelése aligha hozhatott jobb megélhetést az ifjú feleség (a ma is élő Erzsi néni) minden igyekezete ellenére sem. Hamarosan jöttek a gyerekek, és barátunk favágónak szegődött az Erdészethez, ahol az embert próbáló munkában 12 évet töltött el. Eközben a halászat és a csárda is többszörös tulajdonváltási láncolaton esett át, és a forradalom után végre kezdett hasonlítani egykori önmagára. Visszahívták Sobrit is, aki végre 1958-ban kötélnek állt. Halfőző és élőhal eladó lett egy személyben. A lassan javuló viszonyok közepette a csárda és vele együtt Sobri is kilépett a feledés homályából. Kezdetét vette egy 30 éves tüneményes fejlődés, egy "aranykor", amelyben hősünk igazán kibontakozhatott. Mi is volt e kibontakozás kulcsa?
Nagybaracskát, a csárdát kitűnő halászlevével felfedezték a közeli ̶Herceg-erdejében̵ rendszeresen vadászó kormánytagok, pártvezetők. Ebben persze szerepük volt a faluból származott különböző szintű járási és megyei vezetőknek is, akik erre az eldugott, de sok mindenre felettébb alkalmas helyre felhívták a ̶nagyok̵ figyelmét. Ennek eredményeként megfordult itt és visszajárt ide (sokszor inkognitóban) pártfőtitkártól, köztársasági elnöktől kezdve minden rendű és rangú országos és alsóbb vezető, sok vezérigazgató - sőt egy alkalommal még a kalocsai érsek is vendég volt. Mind-mind Sobri halételeit élvezte és vitte a mester és a csárda hírnevét szerte az országba, sőt külhonba is! Szinte mindegyikük személyes ismeretséget is kötött vele. Ennek folyományaként sokszor számára nem tetsző meghívásoknak is eleget kellett tennie (pl. a balatonaligai központi pártüdülőben halat főzni).
A kádári viszonylagos jólét kezdetén az ország különböző helyein megkezdődtek a halfőző versenyek.
Az első országos ̶bajnokságot̵ Baján rendezték 1968-ban, ahol Sobri nyerte az első díjat.
Ezt sorozatban további 13 győzelem követte rengeteg jutalomtárggyal, oklevéllel, éremmel, és végül a
legnagyobb elismeréssel, Magyarország Örökös Halfőző Bqjnoka kitüntető címmel. Ez utóbbiért több
akkori miniszter és maga Gundel Károly személyesen tett lépéseket, és a tanúsító oklevélen az ő
aláírása is ott díszeleg! Érhette a halászlékészítés hivatásos ̶művészévé̵ avatott embert
ezek után még nagyobb elismerés? Igen, érhette, sőt, érte is!
Nagybaracska község Baja városa, a bajai járás és Bács-Kiskun megye támogatásával 1987-ben meghirdette a Sobri Kupa Országos Halfőző Versenyt, ami a mai napig népszerű rendezvény (az idei sajnos már emlékversennyé nemesült). Sobri értékítéletében a legnagyobb, legértékesebb kitüntetést azonban saját faluja adományozta, amikor a rendszerváltás után bevezetett eljárás eredményeként ő lett Nagybaracska első díszpolgára.
Farkas József (Sobri) a maga nemében kivételes egyéniség, sorsa, életútja nem a szabványos volt. Mélyről jött, ahonnan saját erejéből küzdötte fel magát úgyannyira, hogy híre a határokon túl is eljutott. Nem volt lehetősége iskolákat végezni, és korán megtanulta, hogy csak saját magára számíthat. Szókimondó, egyenes ember volt, akinek ilyen megnyilvánulásai nem is arattak osztatlan sikert a "nagy" emberek közt. Őt azonban ez a legkevésbé sem érdekelte! Nem lépett be soha semmiféle pártba, nem kötelezte el magát semmi olyan mellett, ami az ő erkölcsi felfogásával, nézetével nem volt összhangban. Ugyanakkor községe vagy a segítésre szoruló embertársai érdekében eredménnyel felhasználta különleges kapcsolatait. Tartózkodott azonban attól, hogy saját vagy rokonai érdekében ezt a legkisebb mértékben is megtegye. Így tudott megmaradni szuverén, önálló embernek a szó nemes értelmében és erre méltán volt büszke!
Az életkor előre haladtával sajnos a betegségek nem kerülték el. Az utóbbi éveket folytonosan ágyban fekvő betegként élte meg, élete során hűséges társa, Erzsi néni odaadó ápolása mellett, és csendesen távozott ez év júliusában az örökkévalóságba. Faluja, számtalan barátja díszpolgárt megillető ünnepélyességgel búcsúzott tőle. Igazi mai népi hős volt ő, akinek regényes életútja, sok története, az ún. ̶sobriádák̵ még sokáig közszájon forognak, előbb-utóbb megihletik valamely írónkat vagy filmesünket, és az lesz eltávozott barátunk legméltóbb elismerése.
Dr. Szederkényi Tibor